A kelkáposzta főzelék illata beszorult a háromemeletes belvárosi bérház sötét, komor belsőudvarának falai közé. Eszter néni már megint káposztát főz - gondolta Annuska, miközben vadonatúj piros pöttyös labdáját pattogtatta a kockaköveken. Nem szerette a káposztát, és nem szerette Eszter nénit sem, mert Eszter néni sohasem mosolygott, és mindig olyan fura, keserű-szomorú volt a levegő körülötte. A hátsólépcső felől gyerekzsivaj hallatszott. Öt óra van! - ujjongott magában a kislány. Az itt lakó gyerekek minden délután összegyűltek a körfolyosós ház földszintjén.
- Focizunk? - kérdezte Zoli, mutatóujjával a labda felé bökve.
Annuska féltette az új játékát.
- Inkább játsszunk körjátékot. - javasolta.
A kisfiú vállat vont. Ebben a pillanatban kinyílt a sarki lakás valaha szebb napokat látott, zöldre mázolt ajtaja. Eszter néni lépett ki rajta, kezében régi könyv, arcán megannyi apró ránc. Mint minden délután, most is leült az ajtó melletti kopott hokedlire, feltette vastag, fekete keretes szemüvegét, és beletemetkezett a könyvébe.
Annuska arcára huncut mosoly ült. Súgott valamit játszópajtásainak, majd két kis kezét kinyújtva jelezte, kezdődhet a körtánc. "Ránc, ránc, eszterránc, eszterránci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, karika, forduljon ki Marika, Marikának ránca." - énekelték a gyerekek, és a dal végén hangos nevetésben törtek ki. Senki sem mert arra nézni, ahol Eszter néni ült. A sarki lakás valaha szebb napokat látott, zöldre mázolt ajtaja hangosan becsapódott. A gyerekek óvatosan odasandítottak: a hokedli üres volt.
- Ez tulajdonképpen nem is olyan vicces. - Zoli hangja komolyan csengett, nem úgy, mint egy nyolcévesé. - Én sajnálom Eszter nénit. Anyu szerint nem is olyan öreg, mint amilyennek látszik.
- Biztos, hogy nagyon öreg, az egész arca csupa ránc. - ellenkezett Annuska.
- Anyu azt mondta, azért ilyen ráncos az arca, mert túl sok pofont kapott az élettől. És egyébként is - folytatta a fiú egyre magabiztosabban - te is leszel egyszer öreg, és akkor a te arcod is csupa ránc lesz.
Annuska hirtelen elszégyellte magát. Elképzelte, hogy ő Eszter néni, és kis barátai rajta nevetnek, őt teszik gúnyolódásuk céltáblájává. Porcelánszínű arca olyan lett, akár a piros pöttyös labda, amely most két kockakő közötti mélyedésben pihent.
Anna kisírt szemekkel bámult a tükörbe. Fogalma sem volt, mihez kezd most, hogy létszámleépítés miatt elbocsátották. Zoli próbálta vigasztalni, mindhiába.
- Elmegyek Anyushoz, ő legalább megért engem. - mondta szemrehányóan férjének.
A kapualjban ismerős illat csapta meg az orrát. Eszter néni megint káposztát főz - gondolta, miközben vadonatúj körömcipőjében áttipegett a kockaköveken. Az első emeleti lakás ajtaja tárva-nyitva állt.
- Zoli telefonált. Már vártalak. - magyarázta az anyja.
Kávéval, teával, ebéddel kínálta lányát, de Anna, ugráló gyomrára hivatkozva, semmit nem kért.
- Nem lesz semmi baj, kislányom. Meglátod, hamarosan minden jóra fordul. Okos vagy, szép és fiatal, egykettőre találsz magadnak új állást.
Anna a vigasztaló szavak hallatán hangos zokogásban tört ki, és csak úgy dőlt belőle a keserű panaszáradat: hogy ő mindig is kereső volt, és egy nap nem sok, annyi ideig sem élősködhet a férje nyakán; hogy nyár van, mi lesz most így a nyaralással, hogy kiesett az ő fizetése, miből finanszírozzák majd a vakációt. Az anyja elnéző mosollyal hallgatta.
- Tudod, Annuskám, én azt kívánom neked, hogy ennél nagyobb gondod sose legyen az életben.
A fiatal nő zokogása hüppögéssé szelídült, majd ingerülten felcsattant:
- Szóval, Anyukám, te is egy követ fújsz Zolival, ugye? Hát képzeljétek el, hogy nekem az, hogy nincs állásom, igenis, nagy tragédia!
- Tudod mi a nagy tragédia, kislányom? Az, ha valaki elveszíti egy szerettét, vagy az egészségét. Na, az valóban nagy tragédia, Annuskám.
Anna ijedten nézett az anyjára.
- Nincs semmi bajom, ne nézz már úgy, mint egy riadt kisveréb. - nyugtatta meg gyorsan az asszony a lányát. - De itt van például Eszter néni...
A jó öreg Eszter néni. Annát ellepték a kelkáposztaszagú emlékek.
- Mi van Eszter nénivel? - kérdezte nem kevés aggodalommal a hangjában. - Csak nem beteg?
- Nem, szó sincs ilyesmiről. De emlékszel, egyszer, még kislánykorodban megkérdezted, miért olyan ráncos az arca...
Emlékezett, hát persze, hogy emlékezett. Nyolcévesek voltak Zolival. Későbbi férje úgy helyrerakta őt egy csúnya tréfa miatt, hogy még most is égett az arca, ha rágondolt. Aztán olyan dolgot mondott Eszter néniről, aminek muszáj volt utánajárnia, igaz-e.
- Én akkor, biztosan emlékszel rá, másfelé tereltem a szót, mert úgy gondoltam, kicsi vagy még ahhoz, hogy egy ilyen szomorú történettel terheljem a lelkivilágodat. Most azonban azt gondolom, ha akkor elmesélem neked Eszter néni történetét, talán másképpen fognád fel a dolgokat.
Anna tekintete csupa várakozás volt.
- Eszter néninek is voltak gyerekei. - kezdett bele a történetbe az asszony. - Egy kisfiú és egy kislány, ikrek voltak. Épphogy elkezdték az iskolát, amikor gyógyíthatatlan genetikai betegségükre fény derült. A második osztályt már nem kezdhették el; az állapotuk rohamosan romlott, és szeptemberre, mire elkezdődött az új tanév, Eszter néni eltemette mindkét gyermekét. Az asszony beleroppant a gyászba; férje elhagyta; munkahelyéről, használhatatlanságára hivatkozva, elbocsátották. A pszichiáter leszázalékoltatta, Eszter néni pedig ettől kezdve csak főzött, és olvasott. És még mindig csak főz, és olvas.
- Most is érezni a káposztaszagot a földszinten. - jegyezte meg halkan Anna.
- A kislányának a kelkáposzta főzelék volt a kedvence, a kisfia pedig nagyon szerette a meséket, rengeteg könyve volt. Minden délután kiültek az ajtó elé, ahol Eszter néni felolvasott a fiának. Ezeket a könyveket olvassa azóta is újra, meg újra.
Anna nagyon rosszul érezte magát, de már egyáltalán nem a létszámleépítés miatt volt elkeseredve. Eszébe jutott a régi "dal". Az a dal, amellyel Eszter nénit csúnyán kigúnyolták, és ami miatt Zoli először megdorgálta. Elhatározta, hogy bocsánatot kér az asszonytól. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe?! Hiszen havonta egyszer eljön ide, az anyjához, és szinte mindig összefut vele is. Elképzelte, ahogy Eszter néni (aki semmit sem változott Anna kislánykora óta: pontosan ugyanannyi ránc ül az arcán, mint annak idején, csak a háta hajlott meg kissé) kinyitja az ajtót, ő elrebegi a bocsánatkérést, Eszter néni a szokásos, mogorva tekintetével, de könnyes szemekkel ránéz, ő pedig megfogja két ráncos, öreg kezét, és könyörög, hogy bocsásson meg neki, bocsásson meg annak a buta kislánynak, aki hajdan olyan nagyon megbántotta.
Anna csalódottan állt a földszinti, sarki lakás valaha szebb napokat látott, zöldre mázolt ajtaja előtt. Másodszor is becsöngetett.
- Nincs itthon a néni. - egy nyolcévesforma kislány állt a háta mögött, kezében szép, új piros pöttyös labda.
- Értem. - mosolygott a gyerekre Anna. - És nem tudod, hogy hova ment?
- Dehogynem. A temetőbe.
- Valóban? Ezt a néni mondta neked?
- Igen. Eszter néni a barátom. Mindennap beszélgetünk, és nála szoktam ebédelni, ha kelkáposzta főzeléket főz. Az a kedvencem.
Anna szíve összefacsarodott a kislány szavai hallatán.
Másnap reggel a telefon csörgésére ébredt.
- Annuskám, - hallotta anyja megrendült hangját - Eszter néni meghalt.
A kagyló nagyot koppant a padlón. Békésen horkoló férje felriadt álmából.
- Mi történt? - kérdezte sápadt feleségéről a parkettán heverő telefonkagylóra pillantva.
Anna nem válaszolt, csak nézett maga elé üres tekintettel. Zoli felvette a telefont a földről. Rövid kérdéseket tett fel, a válaszok hallatán pedig halkan hümmögött. Kicsivel később, amikor felesége abbahagyta a kétségbeesett zokogást, elmesélte neki, amit anyósától megtudott: Eszter nénire a temetőőr talált rá zárás után, gyermekei sírjára borulva, kezében egy mesekönyvvel.
A temetésről hazaérve Anna magába roskadva leült a fésülködőasztalához. Közelebb hajolt a tükörhöz, kisírt szemeivel hunyorított, majd ujjaival az újonnan felfedezett, apró szarkalábakat próbálta kisimítani. Férje egy darabig csendben figyelte az ajtóból, majd halkan megszólalt:
- Eszterránc.
